Mindenki életében eljön az a keserű pillanat, amikor úgy érzi, hogy a számítógépe már nem olyan gyors mint volt, már nem hozza azt a teljesítményt, amit elvárnánk tőle. A dolog szépsége az, hogy mára, 2014-re, elértünk odáig, hogy ha a nemrégiben vásárolt notebook, vagy asztali gép rakoncátlankodik ily módon, azon nem is olyan nehéz segíteni. Ha ugyanis kellően erős a masinánk, a normális (i5-i7) processzorunk mellett van legalább 4, de jobb esetben 8 giga ram, illetve egy kellően erős videokártya, akkor is azt fogjuk érezni pár hét, vagy hónap után, hogy valami kevés, valami nem az igazi, jön az "én ennél gyorsabbra számítottam" érzés. Ilyen esetben szinte mindig egy dolog a szűk keresztmetszet: a háttértároló, pontosabban a merevlemez. Míg ugyanis a többi periféria viharos sebességgel fejlődött, addig a HDD kis túlzással épp ugyanaz, ami volt évekkel ezelőtt: erre azonban már létezik megoldás, ráadásul nem is megfizethetetlen: ez az SSD, azaz a Solid-State Drive, a félvezetős memóriát használó háttértároló. Köszönhetően annak, hogy nem tartalmaz mozgó alkatrészt és a merevlemezzel ellentétben az adatokat memóriában tárolja, jóval kevésbé sérülékeny, mint egy HDD, ami pedig talán még ennél is fontosabb: az adatok elérése egységesen gyors. Ez talán így még nem eléggé meggyőző, úgyhogy itt álljunk meg egy pillanatra: a gyors jelen esetben nagyjából villámgyorsat jelent: összehasonlítva egy átlagos SSD és egy gyors HDD tudását nagyjából az "ég és fold" eredményt kapjuk, hisz ma már egy középkategóriás Solid-State Drive írási-olvasási sebessége is karcolja a 0.5 GB/sec-o sebességet. No de ennyit a számokról, hisz akinek nem muzsikál ilyen szerkezet a gépében, az nyilvánvalóan arra kíváncsi, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. Nagyjából azt, hogy a gép bekapcsológombjának lenyomásától a felállt rendszerig alig telik el 6-10 másodperc, a programok (példának okáért egy photoshop) megtáltosodnak, s az egész számítógép mintha szárnyakat kapna, ebben pedig semmi túlzás sincs. Hosszú, dicséretekkel teli mondatok ezek, hol a csapda? Kérdezhetitek teljes joggal, hiszen ez már-már súrolja a túl szép, hogy igaz legyen kategóriát. Csapda ugyan nincsen, de két szempont mellett nem szabad elmennünk szó nélkül. Az egyik az élettartam, amivel szemben a felhasználók fejében irreális félelem alakult ki. Hogy miért? Mert a gyártók a merevlemezekkel ellentétben az SSD meghajtóknál az élettartamot a memóriacellák újraírhatóságának a számában nevezik meg, nem üzemórában: ez a szám pedig elsőre meglepően kicsinek tűnik (pár ezer). A technológia sajátosságai miatt azonban ez becsapós érték. Az SSD ugyanis okos jószág, folyamatosan "vándoroltatja" az adatot, hogy egyformán használódjon mindegyik memóriaegység, így (csak egy szemléltető példa): egy 120 GB-os meghajtó élettartama nagyjából 120 TB adat írására lett tervezve (általánosságban azonban ennél sokkal többet kibírnak). Ez a mennyiség pedig őrülten sok. Most felkaptad a fejed? Pedig így van: az SSD ugyanis nem igazán arra lett kitalálva, hogy teljes egészében kiváltsa a merevlemezt. Erre a részre majd a második cikkben még visszatérünk, mert egy hosszabb levegővételnyi történet. Akárcsak a második szempontunk: az ár. Az SSD esetében ugyanis jóval magasabb a Forint/GiB egységár, mint a legtöbb HDD-nél, s ez elsőre elriaszthat, ha jobban megvizsgáljuk a kérdést, rájövünk, hogy nincs jelentősége, vagy legalábbis elhanyagolható. A témát pedig folytatjuk és részletesen kifejtjük cikksorozatunk következő részében.