Egy futballklub sikere nagyon sok mindenen áll, vagy bukik. Elsősorban szükségeltetik egy jó adag tehetséges játékos, enélkül a legritkább esetben működik csupán a gépezet. Ez azonban még nem elég: a futball világa nem olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről tűnik. A topcsapatok világsikerhez szokott, forintban nézve multimilliárdos játékosai ugyanis előbb, vagy utóbb mind-mind elérnek egy pontot, ahol szegények lesznek. No nem anyagi javakban, hanem motivációban. Ha már minden pénzt megkerestél, ha már minden kupát megnyertél, ha már végeztél a bajnokság elején, vittél haza BL serleget, ne adj Isten sikkere vezetted a csapatot egy Európva, vagy Világbajnokságon, akkor elfogynak előled a célok, és ez sajnos a játék képén is meglátszik. Ilyenkor jön a képbe egy edző, vagy ha úgy tetszik AZ edző. Jelen korunk trénerei közül pedig tagadhatatlanul az egyik legmegosztóbb, legkülönlegesebb (és még sorolhatnánk a legeket) José Mourinho, vagy ahogy az egész világ ismeri, a The Special One. Hogy honnan ez a cseppet sem szerény becenév? Hát természetesen saját magától kapta ezt a kitüntető megnevezést, ez is jól jellemzi Mourinho stílusát: a stílust, ami nem ismer mást, csak és kizárólag sikert. Ez a pályafutás pedig az ezredfordulóval vette kezdetét, amikor is José Sir Bobby Robson mellett lett másodedző a Benficánál, majd tudását tovább mélyítette van Gaal mellett a Barcelonánál, a két teljesen különböző mestertől pedig szinte mindent megtanult, ami a később sikereihez szükséges volt. S bár a rá következő évben szinte azonnal a Benfica edzője lett, nem alakíthatta a csapatot a saját szája íze szerint, így továbbállt a Leiria-hoz, ahol végre is hajtotta karrierje első bravúrját: a kiesés ellen küzdő portugál kis csapat a szezon közepére már a harmadik helyen állt. Ez azonban még csak a siker előszobája volt, hisz ezután jött a Porto, ahova a szezon közepén igazolt, és alig fél év alatt rendbe szedte a válságban lévő csapatot, kiváló nyári igazolásainak köszönhetően pedig a következő évben bajnok, kupagyőztes és UEFA-kupagyőztes lett a Porto, de még itt sem volt megállás: a 2003-04-es szezonban újra bajnokok lettek, sőt a Monacót legyőzve megnyerték a Bajnokok Ligáját. Ezután pedig jött a jéghegy csúcsa, a sikerek sikere: a Chelsea, amit 2004 és 2007 között irányított José és ahol örök kedvenccé vált. Hat trófeát nyert három év alatt, minden lehetséges kupát bezsebelt a PL-ben és minden hazai meccsükön veretlen maradtak, és ezzel megdöntötték a Liverpool 1978 és 1981 közti rekordját is. 2007-ben aztán Mourinho váratlanul elhagyta a csapatot és az Interhez igazolt, ahol ugyan egy picit több idő kellett a teljes sikerhez, de itt sem váratott magára sokáig: a 2009-10-es szezonban az Inter mindent megnyert, amit meg lehetett: bajnokságot, kupát, BL-t. A BL győzelem másnapján pedig bejelentette, hogy érkezik a Madridhoz, ami pályafutása legboldogtalanabb időszaka volt: igazi sikerre nem tudta vinni a királyi gárdát, a rajongók sem voltak vele megelégedve, így aztán három év után tavaly ismét visszatalált a gyökereihez, a Chelsea-hez. Ahhoz a Chelsea-hez, ahol mindenki szinte istenként szerette és szereti, ahol minden támogatást megkapott és megkap, és akikkel mindössze két pontra vannak lemaradva a listavezető Arsenalhoz képest. Ahogy Mourinhot ismerjük, ez sem sokáig lesz így: biztos, hogy a mester előtt már semmilyen más opció nem lebeg, csupán a bajnoki cím. És ha valaki, hát ő sikerre vezeti a Chelseat. Újra.